-Szia, csak azért hívlak, hogy lesz egy kirándulás, van kedved jönni?
-Hali, milyen kirándulás?
-Busszal megyünk elég sokan, az Attila-dombra, mert van ott egy energia központ. Tök érdekes megtapasztalás lesz, én voltam már többször is. Hallottál a lóról, Kincsemről?
-Nem igazán…
-Mindegy, majd elmesélem… most megyünk szombaton, július 21-én, neked jó?
-Ja, végülis, úgyis csak itthon vagyok.
-Na, de tényleg jó lesz, jön egy csomó érdekes ember, szeretni fogod!
-Ja nem azért… de izé… jó oké, akkor.
-Király, majd elküldöm sms-ben, hogy honnan indulunk és hánykor, a buszköltség előreláthatólag 5000 a belépővel együtt.
-Persze, köszi szépen.
-OK, Puszi!
-Helló-belló.
A bioboltos lány megzavarta a már ülepedő bánatomat, hogy van egy Tanítóm valahol, 5 milliárdból egy.
A buszon halál nem ismertem senkit, csak őt, meg a kis jósnőmet, aki ujjongva fogadott felszálláskor. Ennyi maximális élményem volt vele, mert röpke pillantok alatt eltűnt az energiát megtapasztalni vágyók zajában és tömegében. Itt egy gyerek, ott egy másik, hol van anya, nem tudom, itt egy fonott hajú bajuszos pasi, ott egy suhanc, de még a régi óvodámból is ott volt egy-két pedagógus. “Szerencsére” megismertek 15 év távlatából. Az ilyen találkozás mindig kínos. Szerintem ez valami rejtett képesség az óvónőknél, tanároknál, hogy ha 40 évet öregedünk, esetleg túlélünk egy atomtámadást, vagy totál átszabatjuk az arcunkat, nekik mindegy. Ők megismernek bárhol. Lehet szagról, merthogy 12 kilósan más ruháim voltak, akkoriban a külsőmmel is igyekeztem más hatást kelteni, és a lakkos kopogós cipőt is felváltotta a némán suhanós drága jó gumitalpú csuka. Tökéletes káosz, de mégis, mi mindannyian azért gyűltünk össze, hogy megérezzük végre (vagy újra) azt a jó erős, odavágós energiát, amitől Kincsem, a legyőzhetetlen „csodakanca”, ez a drága kis pacika is többszörös díjnyertes versenylóvá vált.
Hadd szóljon!
Kényelem csak annyi volt a buszon, mint oxigén, de alkalmazkodtam minden sejtemmel a környezethez. (Na, nem azzal, hogy én is kiabálni kezdtem.) Volt egy szőke lány, világos bőrű, kék szemű, márkás gumitalpú cipőben, akiről végre nem az ordított, hogy megőrül a népviseletért, és talán nem teljesen kattant, elvakult lélekkutató. Elsőre szimpi volt.
-Ömm, szia, bocsi, szabad ez a hely melletted?
-Persze! Szia, Viki vagyok.
-Szia, én Tamara…
-De jó neved van, nem is ismerek másik Tamarát, pedig már hallottam ezt a nevet. Te hogy kerülsz ide, kit ismersz?
-Lényegében senkit, csak a bioboltos lány hívott, hogy ha van kedvem jöjjek, meg a “jósnőm” is itt van, mint kiderült.
-Voltál jósoltatni? Ez tök jó! Én totál imádok jósoltatni, legutóbb is mikor tök szar szituba kerültem nem tudtam ki tudna segíteni, tudod ez nem olyan egyszerű, hogy ki kérdezel ilyenkor, na és akkor….
Tévedtem.
Itt tényleg mindenki kattant.
Ó, Uram az égben, csak hadd érjek haza ép elmével.
Szerencsére elég hosszú volt az út ahhoz, hogy Viki elmúlt 10 évnyi rommá ment kapcsolatairól tiszta képet kapjak. Pedig maximálisan igyekeztem kaméleonként az ülés mintázatába beleolvadni, hogy végre felejtse már el, hogy ott ülök. Mire lekeveredtünk a főútról – hogy célállomásunk minden létező energiáját magunkba szippanthassuk pár órán át, dacolva a tűző nappal-, addigra megkedveltem Vikit, és őszintén, szívem legmélyén szorítottam neki, hogy most végre sikerüljön lejönnie azokról a könnyű drogokról, amiket fogyaszt (állítása szerint) az elmúlt években.
Megérkeztünk, glóri halleluja! A tarkómtól a halántékomig elöntött a megkönnyebbülés érzése, és még levegőt is kapok. Korai volt az öröm…
A banda egyik része elindult jobbra, “aurafotót” csináltatni, a másik, már jártas szekció szélsebesen eltűnt balra. Állok mint egy hülye, mire belém karol a bioboltos csaj, és ütemesen haladni keztünk jobbra: voltmáraurafotód? nem?! muszájcsináltatnod, gyereideállj, majdkielemezzük, szóljhakészvan, mindjártjövök. Remek. A sorban állva elmagyarázták nekem az okosok, nagyrészt ősmagyar szimbólumokkal teli ruhában, hogy mi az aurafotó. Mindegy mostmár ha beálltam a sorba, kibírom.
Marketinges megfogalmazásban: Az aurafotó pillanatok alatt elkészül, csak a kezünket kell egy gombokkal ellátott készülékre rátenni, és pár perc alatt személyre szabott elemzést kapunk. Az aurafotót készítő számítógépes program olyan információkat közöl rólunk, személyiségünkről, elménk, lelkünk és testünk együttműködéséről, pillanatnyi energetikai állapotunkról, az aura színeinek nyelvére lefordítva. A világ legjobb auraleképező rendszere. Bizonyos betegségekre való hajlamot előre jelez. Az aurafotó olyan egyedi, mint az ujjlenyomat és a pillanatnyi testi-lelki-szellemi állapotot tükrözi.
A “mindjártjövök” másfél óra volt, és még akkor se kerültem sorra. Szerencsére anyám jól bírja étlen-szomjan és a tűző napot is, ezért ha ez a helyzet nem alakul ki, talán sosem tudom meg, hogy ezen tulajdonságát én is örököltem.
Meglett az a rohadt fotó, tököm tele, haladjunk már, meg amúgy is hol az energia?! Azért jöttünk basszameg. (Ezt már a minimális napszúrás mondatta belőlem.) A bioboltos lány, ott termett a semmiből (nagyon jól hidratáltan),megint belém karolt és megsimogatta a vállam kedvesen.
-Figyi, itt van valaki, aki jött velünk, ő is jósnő, és most mindenkinek rak kártyát.
– Jaj, ne, nekem van jósnőm, bevált…
-De ő tényleg baromi jó és ingyen van, nem kell fizetned. Tényleg szívesen teszi, ez mindenkinek jár ajándékba az úthoz.
Majd rámutatott a személyre, aki valami kivágott farönkön ült, előtte egy kék, kemény tetejű műanyag hűtőtáska, és jobbról-balról 1-1 ember, aki fogja a kártyákat, hogy el ne repüljenek az őrjítő szélben a domb tetején. Professzionális megoldás.
-Ne haragudj, de én ezt nem, kizárt. Ki ne találd, hogy odaüljek és a futószalagon nekem is magyarázzon ez a valaki. – mondtam már elég feszülten.
Ez a valaki.
A bioboltos lány annyira erősködött, hogy feladtam.
Jósoljon, mit bánom én, mit bánok én már bármit is. Szomjan döglök, kiszáradok, lelkigondoztam egy drogost idefelé, és az a rohadt energia sincs sehol, csak pár ló 50 méterre. Hát meggyőző.
Az első gondolat, ami átfutott az agyamon: Ha ez a nő eddig is velünk utazott, hogyhogy nem láttam?! Mert ennyire még talán sosem féltem senkitől.
Tényleg a kivert a hideg veríték, annyira visszataszító volt számomra a megjelenése, a hangja, a színes haja, a túlsúlya mindene. Mindent ébresztett bennem, csak szimpátiát nem. (Úgy tűnik nagyapám régen nem megfelelően készített fel a boszorkányokkal való találkozásra, mert azok a bibircsókjaiktól voltak ijesztők, na de ő így telibe minden.) Utoljára talán 4 évesen féltem ennyire, mikor anya egyik kollégája beöltözött mikulásnak, és hozott nekünk csokit. Én egy óráig sírtam a tesóm íróasztala alatt, na az érzés nem sokban különbözött, de most legalább nem sírtam, és íróasztal se volt a közelben. Elég “felnőtt” voltam ahhoz, hogy megtegyem azt, ami tőlem elvárt volt ebben a helyzetben, de számomra nem kedvező. (Ez fontos mondat lesz.)
Röviden: elemezte az aurafotóm, azt mondta, hogy nem használom az agyam, a korona csakrám szűk, kell a reiki, jók lennének a megérzéseim, de nem figyelek rájuk, plusz éjjel-nappal csak szexelnék. Hát, a megérzéseimre tényleg lehet, hogy nem figyelek, mert itt vagyok, de hozzáteszem, rettentő szimpatikus, mikor egy vadidegen “jósnő” ilyet nyom más arcába. Köpni-nyelni nem tudtam. A jóslásból kiderült, hogy én ennek a személynek én a “gyereke vagyok”, én vagyok az egyik, aki miatt eljött ide, tiszta a lelkem, és nála kell tanulnom.
Teljes megsemmisülés.
Ő a tanítóm.
Ilyen nincs.
Hazafelé, totál készen, már teljesen ki tudtam zárni, hogy Vikinek mekkora élmény volt az út, azt hiszem be is pasizott közben. Viki elpilledt, bealudt. Mire egy kéz megütögeti a vállam hátulról.
-Te Nyilas vagy?
-Mi?! – nem is értettem a kérdést… hogy ma minden kretént meg kell ismerjek az életemben…
-Nyilas vagy? Azt kérdezem!
-Én meg azt mondom, hogy NEM!
Kurvára halak vagyok. Hát, de komolyan, normális az, aki csak megbök valakit, és megkérdezi a horoszkópját? Ennyi hülyét. Amúgy meg, akkor miért nem érdekelte, hogy mi az igazi csillagjegyem, vissza se kérdezett. Meg se kérdezte. Mire hátranéztem, már egy másik nővel beszélgetett ez az őrült horoszkópos nő, nagyon komoly arckifejezéssel. A fia, Palkó kipurcanva, az ölében aludt, ő meg fáradhatatlanul nyomta a spiri dumát valakivel. Érdekesnek találtam az őrült horoszkópos nőt. Éles, de nőies arcvonásai voltak és nagyon erős barna tekintete, lágy, megnyugtató hanggal. Mannának hívták, látszott rajta, hogy emberekkel foglalkozik, de mégis olyan magának valónak tűnt. A szemöldöke mindig elbújt a fru-fruja alatt, amikor csodálkozott, kicsit olyan volt mint egy mesefigura, magamban mosolyogtam is ezen. Meg már úgy ezen az egész nyomorult napon. Már csak röhögtem kínomban.
Megérkezett a Flúgos Futam a kiindulási helyre, anya értem jött.
-Szia, milyen napod volt, cicácskám?
-Szia Anya, hát végre itthon… El se tudom mondani, milyen volt. Hosszú. Furcsa. Ilyen még sosem történt velem… Amúgy jó volt… egész jó… Lesz min gondolkodnom.
-Örülök, hogy jó napod volt, nem tudom ettél-e, de maradt még egy kis ebéd…
-KÉREK!
*
Hamarosan folytatom, köszönöm, hogy elolvastál! 🙂
*
*
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: