Ha valakinek nyiladozott a szeme, máris elbeszélgetett vele valaki, hogy hová lett a hite? Nem rossz szándékból tette ezt bárki is, hanem meg akarta ismerni a „barátját” és segíteni akart neki, nehogy lecsússzon az útról. Arról az útról, amiről mind meg voltunk győződve, hogy márpedig ezzel és csakis ezzel fogjuk tudni kinyitni a mennyország kapuján lévő bazinagy hevederzárat. Mindannyian mini Szent Péterként azt gondoltuk, hogy mi tudjuk az Igazságot, és a miénk lett, ó jessz.
Csak hát az út rögös, tele van kihívásokkal, fontos dolgok elengedésével, család, barátok, szeretett emberek magunk mögött hagyásával. És miért? Mert mi itt olyan rohadtul ki vagyunk választva. Az biza’. Ki voltunk választva, egy Tanító által, aki a saját brazil szappanoperáját forgatta önmaga szórakoztatására.
A komfortzónából való kilépésről millió meg egy könyvet lehet olvasni, mivel univerzális kulcsa a sikernek. Nyilván. Ha olyan kihívást állítok magam elé, amelyről nem gondolom, hogy megbírkózok vele és mégis sikerül, az király érzés! Na de mi van, ha nem én állítom fel ezt a célt? Mi van ha nem én akarom lefutni a maratont, hanem megvadult kutyák elől futok végig azon a 40 kilométeren? És az őrült hajsza után, mit érzek? Mit érzek egy olyan feladat elvégzése után, amit nem szívesen tettem?
Nem sikert, ezt megsúgom. Vállon veregetem magam, hogy „szépmunkakisanyám”, de leginkább csak megkönnyebbülök, hogy kibírtam, végigcsináltam. Max sírok egyet. Szusszanok. Rágyújtok. De vége. Vége van, és az életben maradási, túlélési ösztönöm, is visszaáll normálállapotba. Nem akarok látni senkit.
„Maratoni-futás” típusú feladat nem egy volt. Pontosabban ilyen feladat mindig volt. Főzni neki rendszeresen. Elvinni a kutyáját sétálni, akár napközben a munkahelyről ellógva – merthogy az csak anyagi sík, nem fontos. Gyomlálni a kertjében. Rendezvényeket szervezni, amiket ő talált ki, az alapítványának gyűjteni, vagy kacatokat árulni szombat reggel 6-tól a piacon. Vagy eljárni, masszírozni őt heti 3-4x. Ezek mellett nem is volt lehetőség normális életre. Teljes mértékben szolgának érezhette magát bárki, hiszen Ő 10-kor kelt, tőlünk pedig elvárt volt, hogy már kora reggeltől fogva valamilyen közösségi munkát végezzünk. Ha pedig nem, akkor persze ferde szemmel nézett ránk, vagy hirtelen rossz irányba fordult minden az életünkben.
Akkor pedig kezdődik a bünti elölről.
(Itt jegyzem meg, hogy testi sértésre, bármilyen hasonlóra senki nem volt kényszerítve, és nem is történtek ehhez hasonlók. A „bántások”, „büntetések” mind érzelmi megvonások vagy támadások, lelki zsarolások voltak.)
*
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: