Tettesnek kiáltottak ki, ezért áldozati szerepbe kényszerültem. A kettő közt pedig a szektán belül nincs átjárás, csak, ha a Tanító úgy gondolja. Neki pedig ez így megfelelő volt. Uralta a helyzetet, az emberek gondolatait terelgette, vagy elterelte. Megfélemlítés felsőfokon.
A Tanító bástyákkal vette körbe magát, erős emberekkel a hierarchia tetejéről. Ezek általában olyan fiatalok voltak, kiknek van kocsijuk, pénzük, nyelvtudásuk, elég rugalmasak, lényeg az, hogy az ő igényeit egy csokorban ki tudták elégíteni. Imádott utazgatni, erről egy másik bejegyzésben bővebben is fogok írni. „Bűnbánati időszakbaní” érinthetetlen volt. Ha mégis megkérdeztem (én vagy bárki, aki büntetve volt), hogy hogy szolgál az egészsége, netán az adott beszédtémába szeretett volna becsatlakozni, akkor pedig dühösen elutasítóan viselkedett, nem ritkán kiabált. Minket (ebben az esetben engem) okolt az épp aktuális betegségeiért, vagy rossz kedvéért, de tulajdonképpen bármiért. Üvöltött, lehülyézett, megalázott mások előtt, szónokhoz méltó részletességgel és vadállathoz hasonlatos elementáris indulatokkal. Ilyenkor mind elhittük, hogy az oroszlán az „ő állata”.
Amit tehettem, hogy tűrtem. Annyit üvöltözött az évek alatt, hogy kialakult nálam tudattalan süketség. Egyiken be, másikon ki. Tudtam, hogy súlya van annak, amit mond, de gondolatban „otthagytam a testem”. Néztem a padló mintázatát, mások ruhájának a szabását, a bútorok anyagait, bámészkodtam szemmagasság alatt, néha kínomban mikor már nem bírtam tovább megráztam a fejem és mosolyogtam. Ezt sosem tűrte, még idegesebb lett, hogy kinevetem őt. A sérthetetlen egót. Ez volt a fájó pont, hogy ellene teszünk. Az ő akarata, szándéka, kívánsága ellen. Szerette bántani az embereket, mi barmok meg tűrtük, mert azt gondoltuk, hogy ez is a csomag része. Plusz soha senki nem mert lázadni, mert „tiszteld tanítódat”.
Különös agresszióra, és szadizmusra utal ez a viselkedés, pláne ha belegondolunk, hogy ez mind-mind kivetítés volt nála. Tükör voltam neki. Rám mindig is különös figyelemmel volt, mert másképpen indult a „kárrierem”, mint a többi szerencsétlennek. Normális családi háttér, iskolák, nyelvvizsgák, szerettem gondolkodni, hajtott a kíváncsiság. Utált engem mindezekért. Utálta, hogy ő nem beszél nyelveket, hogy neki nincs jó kapcsolata a családjával. Hogy nem fiatal, és már kevéssé kíváncsi a világra. Ezért mindaz, ami őt csesztette mélyen legbelül, azt nálam akarta kiirtani. Amiben jobb volt, azt használta. Tapasztaltabb volt és jobb szónok, jobb marketinges. És pusztán irigy.
A jó tanító nem dicsér. A jó cselekedet elvárt, alapvető. Ha rosszul döntesz, kötelessége szólni, hogy jobb legyél. Ő jót akar. Ha bánt, az neki jobban fáj, mint neked.
Amíg hiszed a „célt”, ezt is elhiszed.
A hit erős. Hitem lufijának madzagja még ezt is kibírta és csuklómra kötve követett engem tovább.
*
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: