1.) Összetartozni jó

„Az emberi közösség az embereknek a családnál nagyobb, együtt élő, illetve szoros társas kapcsolatokat fenntartó csoportja. A közösségre jellemző, hogy tagjai a magánéletüket önként megosztják egymással, segítik egymást, pénzüket és szabadidejüket a közösség javára fordítják.” Na igen…

 Ha megkérdezünk embereket, mit tartanak fontosnak, kisebb összegben is fogadhatnánk hogy hellyel-közzel hasonló értékrenddel bírnak, mint a szomszédjaik. Viccesen hangzik ugye? Elvégre ők is abban az utcában, városban, kerületben laknak, valami máris közös. Az időjárás mindenképp.

Ha a szomszéd Misi bácsit megkérném, hogy mondja el a számára 10 legfontosabb dolgot, valószínű, hogy nem  mondja a Vancouver-szigeti mormota kihalástól való megóvását vagy az AIDS elleni küzdelmet, hiszen őt ez nem érinti közvetlenül. Egy gyülekezetben – lakóközösségből most gyorsan átcsusszanunk vallási közösségbe – ha megkérdezek többeket, hogy mi számukra a legfontosabb dolgok egyike, nagy eséllyel tippelhetem, hogy Isten és az ő dicsősége / kegyelme / áldása ott lesz a TOP 10-ben. Ezzel semmi újat nem mondok, mégis mutatója annak, hogy egy adott közösség, pláne ha az hit alapú, erősen a hirdetett „tanok” irányába húz. Ha hisz az ember, ha nem, tudja, hogy ez a tőle várt válasz.

A várt válasz, a várt gondolat , az elvárt cselekedet. Ez mind fontos lesz nekünk a továbbiakban.

Semmi bajom egyik felekezettel sem, bírom az ilyen közösségeket. Ez is egyik oka, hogy ekkora slamasztikába kerültem, de hát tehetek arról, hogy társas lény vagyok? Szomorú a hír, de mind azok vagyunk, és imádunk tartozni valahová.  Mindenki agyába beleégett már hasonló, amikor a napközis tanár néni beleüvöltötte a napfényes őszi délutánba, hogy „Második Á gyülekezőőő!”.  Ági néni nem is tudja, milyen mechanizmusokat indított be nálunk szavaival. És abban az időpillanatban talán Pavlov kutyájának nyáltermelésénél is gyorsabban gondoltuk azt, mi mind egyszerre, hogy „Affrancba” és nyargaltunk a kedves hangú, dauerolt hajú, festett körmű Pavlovunk felé.

Ha hívnak megyünk. A jó gyerek szófogadó. De ha eltolnak minket miért ragaszkodunk?   

Amikor kiléptem a csapatból, nem az egyik napról a másikra döbbentem rá, hogy „basszus, e’szhülyeség”.

(A továbbiakban igyekszem kerülni a szekta kifejezést, mert az olyan ijesztő szó, hogy még az én gyomrom is görcsbe rándul. Pláne, hogy az ember soha, de soha nem szektába lép be. Csoportba, gyülibe, klubba, barátok közé stb.)

Tehát, nem azért lép ki az ember, mert ráébred egy varázsütésre, hogy ez kamu, mert félrejósoltak valamit, rájön, hogy marhaságot tanítanak neki, vagy mert Anya épp azt mondta “megtévesztenek téged kislányom”.

Itt jegyzem meg, hogy az érzelmileg közel lévő emberek, ha ellenzik a közösséghez való tartozást, az csak olaj a tűzre! Tehát ha valaki ismerős, családtag, haver, bárki a közelünkből „szektásan viselkedik” és mi segíteni akarunk neki, ne nyitogassuk a szemét mánazonnal-melegibe’. Óvatosan lehet csak a témát súrolni, és valljuk be magunknak, hogy a megmentői nem mi leszünk – hanem ő saját magának. Felesleges szekálni a döntése miatt, hagyjuk meg neki az igazságát, és reménykedjünk van erőnk kivárni a megfelelő pillanatot, hogy amikor ez a szegény szerencsétlen ráébred, hogy hülye volt, akkor a szeretetünkkel találkozzon, ne pedig a vádaskodó fafejűséggel: a naugyeénmegmondtam-nemhallgattálrám-mindigistudtam-mostnézdmegmibevagy. Az események sorozatai összeállnak majd neki is és megérzi, megérti az igazságot. Türelem.

Egy ilyen csoporttagnál az agy folyamatosan írja a széljegyzeteket, azoknál az eseményeknél, amik „nem férnek bele a rendszerbe”. Például ha a Vezető „A”-t mond, akkor mégis miért cselekszik „B”-ként? Totál ellenkezően, mint amit a tanítványainak kőbe vésett… Hoppácska. A széljegyzet egyre hosszabb a zavaros dolgoktól, megtelik számos bukfenccel.  Ha az ön-meggyőzés nem sikerül, hogy hát igen a Vezetőnek több megengedett, mint egy sima csapattagnak, még mindig ott a kérdezés lehetősége, hát nosza.  

A Vezetőtől, meg lehet kérdezni, hogy „ugyan, mondd már, tegnap ezt mondtad, ma meg azt, akkor most, hogy van?” Hát, ez kettős játszma, éles fegyver. Vagy ad egy iszonyúan ködös, de annál szebb magyarázatot – amit nagy valószínűséggel éppen akkor talál ki-, a homályos részekről pedig „még nem beszélhet”, hanem majd egyszer, idejében. Ha pedig épp kevésbé kreatív pillanatban pottyan a kérdés kavicsa a feneketlen tóba, akkor aztán ég és föld is egybeszakadhatnak. Zsigerből visszatámadás, vádaskodás, lelki zsarolás, ítéletosztás, szégyenérzet keltése, hamis tanítvánnyá kikiáltás – ezek, és még sok bántó dolog, ami megtörténhet. Így hát a kiközösítéstől és az elszakadástól való félem nagyobb annál, minthogy beolvassa-bekérdezze azt a pár sort a gondolatbeli jegyzetfüzetből ez szerencsétlen, aki csak az Örök Igazságot kereste.

Akkor miért nem tesz a félelmei ellenére? Miért nem hagyja, hogy kiközösítsék és meg is szabadul az egész bagázstól? Volt félelem, nincs félelem. Nem?

De. Csak már nincs senkije. Ha nem tartozik a csapathoz, egyedül marad. És nemhogy “Odafentre nem engedik be, mert letért az útról”, hanem itt van egy bolygónyi marha is, akik őt sosem értik meg. Hogyan is érhetnék. Tök egyedül maradt a félelmeivel és még több széljegyzetnyi kérdéssel.

*